nadír

Nem kaphatlak meg sehogy,
Sóvár nyújtásom, hárítják mások.
Tombolni akaró énem, tiporja magát ízekre,
Telik boltozatom mindennel fel.
Feszítő belsőm hárítja tagadást.
Mélybe húz, lehettem volt régen,
Kérlelve kapaszkodok, erőm mindenével.
Az akaró húzás volt, létem Éltetője,
Most betegen rogyik, s valahol kérlel Téged…
Legyen az magasztos pillanatok néha, jelen.

Bágyadok tudatán, érintésem hideg lehelet,
Forrósítani tudhatatlan, minduntalan.
Vágy s képzelgésem, lassan csökevényhajtás,
Rügyező virágzat, zordon tél hajnalán, fél.
Tudatbani nyár, idejekorán ne hervadjon.
Szorító tavaszra várok, s remélve víg szellőt,
Fuvallatodnak kiteszem magam, gyűjteni…
Ama hajlongás, ne kerülje hajtásom érintését.
Platánként szeretésem, mohaként jelen,
Árnyékomtól tekintve, Napként várlak Kedvesem.