nadír

Szótlanságod lehet váró taszítás,
Nem merve vállalni súlyodat.
Kezembe adni vég szóját,
Gyáva gondolat tette.

Bátor voltál csalásomnál,
Légy az hagyásomnál is,
Fájdalmas bizonytalanság,
Távolít engem belőled.

Rendezni kusza létet,
Segítettem szeretőn.
Nem érted mi bennem,
Lakozik, így hárítod.

Könyörög a szerető lét,
Maradhasson életbe.
Haláltól fél, bújni,
Nincs most hova.

Tudat emészti magát,
Táplálod erős falát,
Gerincem alapját,
Elhordta gyengeség.

Szilárdként kedvesem,
Rombol könnyeivel,
Cseppek folyása,
Tengerkén ér el.

Fúlok falak tetején,
Lengetem kezem,
Nyújtásod tétova,
Merülésem habokba.

Keresésed utánam, hazugság,
Talán. Erőd elfogyott, nem volt.
Tagadva mosolyod, könnyek alatt,
Vérzik érzésed kicsiny boltozatán.
 
Találd válaszokat mindenre,
Mindenben, ha kell.
Legyen hangos kérdés,
Felelet, lehet néma lehelet.

Utolsó csókom érzés volt vesztéshez,
Ambróziával mérgeztél, sebem ellenére.
Gyógyításod halálos elegye lett végemhez,
Elgyengült tagjaim felett, tehetetlen voltál.

Szeretésem roskatag vára, összeomlott,
Romokon állván szemlélsz kutatón.
Pusztult kövek halmazán, szédülök,
Fogás tűnt örök létnek halmazán.

Sötét rombolta kövek sugarán,
Bíboros sziluett vetül rám.
Mint akaró bódulás követel,
Építést belőlem magam által.